Viga Vendel: (a halacska bocsánatos élete)

eső van, megyek az utcán, tuti lefröcskölnek az autók, a buszok, nem
bosszankodom, megszoktam már, mindannyian megszoktuk, amennyire lehet,
behúzódom a házfalakhoz, nyakamba csorog a csatornalé, a postán
befizetem a csekket, tudom, mi jön, mindenféle ajánlatok, a sorban
felkészítem magam, csak türelem, nyugi, szerencsétlen mókus,
ha nem mondja, rutinos meggyőződéssel a szöveget, ki fogják rúgni, hát
rúgják ki, mit bánom én, gondolom, ha forgatja ő is a kereket,
pedig csak őt forgatják, akik forgatják a szerencsétlent, a kérdés
esetleg elhibázott, inkább úgy, arrafelé kellene terelni, ki vagyok itt
és most én, ebben a pillanatban, ezen a helyen, van-e autóm,
kérdezi, miközben fizetem a csekket, ez magánügy, mondom higgadtan és
ellenségesen, majdnem szétrobbanok, csak nehogy elkezdjek üvölteni meg
káromkodni, a depresszió agresszívvé tesz, na, itt van belül a magyarázat, kívül
pedig találok számtalan indokot, miért vagyok agresszív, talán mert félek,
megint, vagy még betegebb leszek, mi fog történni velem akkor és addig, ha már
itt a félelem, itt minden elgázosul belül, elgázosítom magam, az fog történni, hogy
gáz leszek, már most is az vagyok, és majd, ha sikerül visszajönnöm még
egyáltalán, piszkosul fogom bánni az egészet és nem fogom megbocsátani
magamnak, ahogy auschwitzot sem lehet megbocsátani, képtelenség, és nem a
bosszú miatt, hanem azért, mert ahhoz túl kellene lennünk rajta, csakhogy nincs
ez a túl, benne vagyunk, én legalábbis benne vagyok,  ebben a most már talán
mindörökké tartani fogó pont ittben, értsétek meg, a történelemnek azért van
vége, mert elveszett a teleológiai remény, és ha nincs a történéseknek
metafizikája, történelem sincsen, maradnak az egyes, összegezhetetlen emberi
életek, nincs megbocsátás, mert amit meg kellene bocsátanunk, az nem hagyja
bennünk, bennem legalábbis, hogy megbocsássunk, megbocsássak, mert hiába
tudok a szeretetről és hiába minden, ha megkérdezik, van-e autóm, aztán
mentegetőznek, hogy csak a kötelező biztosításváltás miatt szólnak, ilyenkor
nem tudok megbocsátani, se nekik, se magamnak, miért teszem lehetővé,
hogy eszköznek nézzenek, bármiféle számomra is elfogadható cél nélkül,
mert én nem alkuszom, úgy fogok elpusztulni, akár egy kutya, és mint kafka hőse,
udvariasan sürgetem a véget.