Lekésett vonatok
füstjében tolongunk,
teherként cipeljük
fojtó fáradtságunk.
A kérdések hűlnek
válaszokra várva,
nyugtalan merülnek
az emlék havába.
Hálóként rám borul
a jeltelen lárma,
hiányod sebeit
fájdalommal marja.
A rettenet útjai
szétfutó vonalak,
a rettenet útjain
topog a mozdulat.
A rettenet útjain
nyomtalanul lépek,
a rettenet útjain
hozzád sosem érek…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése