Dacolni! Ez a lényegem.
Számomra ez a lételem.
Már fölvérteztem jól magam,
s itt állok büszkén, dacosan.
Dacolni nekem élvezet,
csak azért is, ha nem lehet…
„Vérem örökké dacra tör,”
akkor is, ha meggyötör.
Mert fáj a rend, és fáj a szó,
már unalmas a konfekció.
Nem izgat reklám, árverés,
kocsi, vagyon nekem kevés.
Mert a pénz nem boldogít,
máshová vonnak vágyaim.
„Lázadni és lázítani,
Mindennel szemközt állani.”
Szabadnak lenni, mint madár,
amely a végtelenbe száll.
Ne kössön földi rabbilincs.
Legnagyobb kincsem, ami nincs!
Mint őrült vad, kit vére hajt,
vágyva keresem én a bajt.
Bölcs szava engem hiába int,
széttöröm létem korlátait.
„Láncaimat szétszaggatom,”
zúgó viharrá lesz haragom.
Mint folyó, ki medréből kikel,
az egész világot nyeli el.
A mindenséggel szemben áll
énem, ha rátör a halál.
Mert ádáz lesz az ütközet,
mely ontja lázadó véremet.
A derekam vésszel dacol,
inkább törik, de nem hajol.
Hát mit nekem ezer halál,
az én lelkem sértetlen áll!
Ha kiássák majd a síromat,
vajon lesz-e, ki megsirat?
Kondul-e értem egy kolomp?
Mondják-e majd: ’Szegény bolond!’
Ha testemet fedi a rög,
s a porvilág többé nem köt,
fehér csontomra sötét borul
világon innen, a valón túl.
De új létre hív e sárgolyó,
leszek, mi voltam: lázadó.
Leszek hát, ki új dacra tör!
„Dacolni: egyetlen gyönyör.”
Komjáthy Jenő: Dac
http://www.mek.oszk.hu/00700/00739/00739.htm#142
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése