Czékmány Sándor: flacon

megállni úgy, ahogy sose tudtam. dühöt, ellenséget
gyűjtő dühöt szórni a csendek havára. széttaszítani
a mosolygás gyűlöletét, hogy csak a falhoz préselt
nyomor érthessen belőle. az önmagát önmagához
láncoló tehetetlenségé. szóródunk. feszítővassá
formálódott szájjal. bele. szóródunk bele a könyörületes
közönybe. ahol az istennek sincs hatalma. menedéke
meg végképp nincs a magamfajtában. várost, lakatlan
várost idéző szél jár körülöttem. felidézem benne a látás
görcsét. a meg nem bocsátás misztériumából a felfejt-
hetetlen szomorúságot. a magam titkát másokon. és
a mások titkában rejtőző halálom. fel és le. az újra
és újraformálódó kereszten az önhittségében fájdalmas
elkülönülés is belesüpped számlálásainkba. mert
kik vagyunk mi, akik azt hisszük, ez a mostani csak
újabb kezdete egy soha be nem fejezhető múltnak.
számolom. összeszámolom, hányszor vakultak bele
tükreink látásunkba. és hányszor, de hányszor tört
bele szemünk a türkizes égbe. hányszor feküdtünk le
a mosdatlan vérbe, és hányszor varrtuk bele magunkat
sebeink nyitott lüktetésébe. hányszor keveredett hitünkkel
a sár. és keveredik ma is. hányszor és hányszor forgácsol
még olvaszthatatlan röggé a remény. kifogom magam
a titokból, mert minden létező titka a nemlétezőnek.
megfejthető, felülírható látomása. szöveghű vissza-
mondása a máig meg nem talált istennek. úgy, hogy
a szavak helyén vér fröccsen ki a sárból. elvesztem
az úton. hideg lett. elkésett tévedések játéka lett a fény
körülöttem. elüldögélnék még itt a padon. ritmust, valamiféle
haladás ritmusát formálgatom. de kavicsok lesznek.
kavics lett mindből. a szétguruló, a sodrásba süppedt parton.