Viga Vendel: (a halacska bocsánatos élete)

eső van, megyek az utcán, tuti lefröcskölnek az autók, a buszok, nem
bosszankodom, megszoktam már, mindannyian megszoktuk, amennyire lehet,
behúzódom a házfalakhoz, nyakamba csorog a csatornalé, a postán
befizetem a csekket, tudom, mi jön, mindenféle ajánlatok, a sorban
felkészítem magam, csak türelem, nyugi, szerencsétlen mókus,
ha nem mondja, rutinos meggyőződéssel a szöveget, ki fogják rúgni, hát
rúgják ki, mit bánom én, gondolom, ha forgatja ő is a kereket,
pedig csak őt forgatják, akik forgatják a szerencsétlent, a kérdés
esetleg elhibázott, inkább úgy, arrafelé kellene terelni, ki vagyok itt
és most én, ebben a pillanatban, ezen a helyen, van-e autóm,
kérdezi, miközben fizetem a csekket, ez magánügy, mondom higgadtan és
ellenségesen, majdnem szétrobbanok, csak nehogy elkezdjek üvölteni meg
káromkodni, a depresszió agresszívvé tesz, na, itt van belül a magyarázat, kívül
pedig találok számtalan indokot, miért vagyok agresszív, talán mert félek,
megint, vagy még betegebb leszek, mi fog történni velem akkor és addig, ha már
itt a félelem, itt minden elgázosul belül, elgázosítom magam, az fog történni, hogy
gáz leszek, már most is az vagyok, és majd, ha sikerül visszajönnöm még
egyáltalán, piszkosul fogom bánni az egészet és nem fogom megbocsátani
magamnak, ahogy auschwitzot sem lehet megbocsátani, képtelenség, és nem a
bosszú miatt, hanem azért, mert ahhoz túl kellene lennünk rajta, csakhogy nincs
ez a túl, benne vagyunk, én legalábbis benne vagyok,  ebben a most már talán
mindörökké tartani fogó pont ittben, értsétek meg, a történelemnek azért van
vége, mert elveszett a teleológiai remény, és ha nincs a történéseknek
metafizikája, történelem sincsen, maradnak az egyes, összegezhetetlen emberi
életek, nincs megbocsátás, mert amit meg kellene bocsátanunk, az nem hagyja
bennünk, bennem legalábbis, hogy megbocsássunk, megbocsássak, mert hiába
tudok a szeretetről és hiába minden, ha megkérdezik, van-e autóm, aztán
mentegetőznek, hogy csak a kötelező biztosításváltás miatt szólnak, ilyenkor
nem tudok megbocsátani, se nekik, se magamnak, miért teszem lehetővé,
hogy eszköznek nézzenek, bármiféle számomra is elfogadható cél nélkül,
mert én nem alkuszom, úgy fogok elpusztulni, akár egy kutya, és mint kafka hőse,
udvariasan sürgetem a véget.

Czékmány Sándor: cetlik az iskolapadból

a háborúzás az a megfoghatatlan igazság, amiből vakon
gyűrűzik kifelé az élet. vagy amibe. ezt pontosan nem lehet
megállapítani. bár sokan próbálkoztak azzal, hogy rögzítési
pontokat keressenek benne. amiken keresztül ugye. vagy
amikre felszúrva tisztán kivehető lenne a háború milyensége.
a háborúzás nem igazán jellemző az állatokra. kivéve talán
egyes csimpánzhordákat, és persze a hangyák szabad portyázásait.
ahol is a totális győzelemre törekvés a menő. letörni minden
ellenállást. sőt. nem hagyni kibontakozni semmiféle ellenállást.
minden szembejövővel végezni. ha épp egy harcostársam jön
szembe velem, mert már végzett a maga posztján, és a diadaltól
mámorosan óvatlanul felém caplat, hát vele is. tehát. a háborúzás
más állatfajoknál alig jött divatba. eddig. persze, hol van még
az evolúció vége. mert a kakukkfióka viselkedése is egyfajta
háborús magatartás. és felfogható lenne háborús okként is,
ha valami csoda beiktatásával esélyegyenlőséget latolgathatnánk.
de most foglalkozzunk inkább az említett evolúció jelenlegi csúcs-
képviselőjével, akinek kizárólagos joga a tudatosan megválasztott
ellenség. ahol, valami misztikus okból, ellenségként
kínálhatja fel magát. ugyanis a modern háborúk indítéka
többnyire nem a zsákmányszerzés. ha van is valamiféle
anyagilag kimutatható haszna a győzelemnek, az elsikkad
a háborúk civilizációs hozama mellett. bármilyen háború
csakis és kizárólag akkor kap értelmet, ha ez a hozam meg-
jeleníthető a tömegkommunikáció szintjén. egy háborúnak
akkor van jelentősége, ha el tudom hitetni magammal, hogy
jelentősége van. többféle háború létezik. de ritka az, amit ne
isten nevében indítanának el, hogy aztán úgy tüntessék fel,
mintha isten csapásaiként kellene elviselni a háború kellemetlen
velejáróit. mert vannak. és ezek között a halál a legkevésbé
kellemetlen. persze, csak akkor, ha nem számolunk az odáig
elhúzódó élet odáig elhúzódásával. a háborút ennek ellenére
sokan szeretik. ezeknél lényegesen többen vannak, akik nem,
de nekik nincsenek fegyvereik. illetve, egy idő után vannak.
legszívesebben azok ellen használnák, akiktől kapták, de
nem tehetik, mert meg kell védeni vele magukat az addigra már
kiszemelt ellenségtől. akikről eddig nem is tudták, hogy
ellenség. de most, mivel már nálunk is, és náluk is van fegyver,
halálbiztosan be tudjuk azonosítani egymást. persze, vannak
igazságos háborúk is, ha ezt a szót, hogy igazság, vonatkoztatni
merészeljük az olyan mutációs zsákutcára, mint az emberi
természet. például igazságos, ha meg kell védeni identitásunkat,
értsünk ez alatt bármit, amiről csak akkor derül ki, hogy
mekkora baromság volt, ha történetesen elveszítjük a háborút.
de akkor nagyon ki fog derülni. és onnantól kezdve mindenki
utálni fog bennünket. még azok is, akik addig nem. mint
például mi. annyira, hogy készek leszünk miatta egy újabb
háborúra, remélve, hogy meg fogjuk szeretni magunkat benne.

Czékmány Sándor: befejezhetetlen mondatok a humanizmusról _ avagy miért nem tudok politikai verset írni _

tételezzük fel itt, a nagy semmi öblében, az egyetlen létező
akaratot.
a feltételezés céltalan.
itt elsősorban értelmezhetőségünk határa érdekelne.
az idő mint egy nyíló-csukódó fodrozódás.
a semmibe dobott anyag semmibe dobott anyagként viselkedik.
ott is, ahol lakom.
figyeli az egyetlen létező akarat jeleit.
a bogarak neszezésébe figyel.
és mert most ősz van, a falevelek színváltásaiba is.
az éppen eldübörgő kamion remegtette kék üvegpalackokban
nem érti ugyan a kék kékjét, ahogy
soha nem értette meg a falra akasztott kard nyelébe karcolt
kétésfél keresztet sem.
próbálja magát beletágítani a semmibe.
határokat vés ki belőle.
ezek a határok úgy viselkednek, mint ő.
sövényeket telepítenek maguk köré.
gondosan nyírva, borotválva az átláthatóságot.
a távoli háborúk most pontosan olyanok, mint a közeliek.
térben-időben összefolyó semmitmondások.
nagyapám neve egy kopott márványlapon.
sok kopott név fölött: hőseink.
kiknek a nevei.
kiknek a hősei.

félálomban nézzük már harmadszor ugyanazt a robbantást.
kihunyt tekintetek a kamerába.
kint sötétedik.
úgy szivárog át rajta a csend, mintha csak bennünk történne meg a semmi. kezemben könyv.
félszemem a tévén.
a barmok, mondom.
összecsukom a könyvet.
leugrom a videotékába egy vígjátékért.
öblítsük le az őrületet, mondanám,
de látom, hogy te már alszol
a kék vibrálással telt szobában.
száraz, kihunyt fényű tekintetek.
vannak, akik már gyűlölni se tudnak.
mert nincs szembekapható kit, és oka fogyottá vált számukra a hogyan is.
így csak ezek a zavarodott elpillantásaik maradtak.
akciósorozat.
műszar közt lecsorgó, nyers gyűlölet.
halántékmasszázs.
kitapogatott pulzusban vergődő szégyen.
globalizációs hablaty.
törvényekkel támogatott osztogató fosztogatás.
a magyar történelem legtitkosabb feljegyzései.
a riporter érezhetően felkészületlen.
de az is lehet, csak nem mer felkészültnek mutatkozni.
győzike. benkő.
ugyanaz, de már viktor.
spektrum.
éppen sztálin.
transzparensek egy másik adón.
„meddig tartja magában a magyar nő a szart…”
a többit nem látom, de el tudom képzelni.
utak hidak nélkül.
hidak utak nélkül.
„gerinctelen söpredék.”
„mocskok.”
„hazaárulók.”
dunakiliti.
valami régi téma.
mellette a frissen felmosott padló.
cigánygyűlölet.
kamerán végigcsorgó köpet.
gyűlölöm az altatót.
a májamat szétbaszó gyógyszereimet.
szeretem az életet.
a tejfehér lélegzetek mocorgó rendezgetését.
nagydarab fekete férfi ment el ma a kapunk előtt,
száján maszk, kenguruban négyhónapos kislány,
leállítjuk őket megcsodálni,
a férfi igazgatja a kislány napvédő kalapján a csipkéket.
esetlen, csodalátó érzés bennem.
visszaállítanám a halálbüntetést, hogy legalább a gyerekekre
lövöldöző vadászpuskás őrültjeinktől megszabaduljunk.
egy idő után belefárad az ember a túlélésbe.
gyűlölöm, hogy már nem csak nemzedékeket,
nem csak éveket, évszakokat, hónapokat, napokat,
hanem lassan órákat, perceket kell túlélnem.
gyűlölöm a hazudozó kilátástalanságot, a kilátástalan hazudozást.
már nem bízom abban sem, hogy ez másképpen is lehetne.
gyűlölöm a bankárokat, gyűlölöm a közhivatalok pofátlan tisztviselőit.
gyűlölöm azokat, akik meg akarnak győzni arról, hogy a szegénység
önhiba.
hogy mindenki hülye, aki nem gazdag.
gyűlölöm a felelőtlen országvezetést, mert felzabáltatták velünk
unokáink kenyerét.
eutanáziára kötelezném a nyugdíjasokat.
a gyógyíthatatlan betegeket.
kemoterápiát rendelnék el napalmmal, atommal.
igaz, az utóbbi már nem kemo, de legalább annyira
hatásos eszköz a túlburjánzó én-sejtek likvidálására.
xanax-szal tompítom le magam.
gyűlölöm azokat, akik gyűlöletes gondolatokra kényszerítenek.
gyűlölöm az öngyilkos merénylőket.
nem hiszek a hősiességükben.
gyűlölöm a mulasztásos törvénysértést.
a kiskapugyártó képviselőket.
gyűlölöm magam azért, mert
ostobán korruptnak tartom a törvényhozóinkat,
holott tudom, ez nem az a kategória, amibe
egy politikust be lehetne sorolni, azt is tudom,
hogy nem mind tisztességtelen, de azt is,
aki nem az, már rég nincs ott, vagy úgy ül
önmagát süppesztő gyűlöletében, mint én most
a monitor előtt.
gyűlöleteim szárnyatlanok
és pontosan arra alkalmasak, amire látszódnak.
háborúra.
totális önpusztításra.
bársonyos őszi fény a kerten.
a konyha felől zene.
wieniawski.
felszűrődő sültszalonna- és kávéillat.

Becsey Zsuzsa: valami máshogy

Elérkezett a pillanat
összefogni, hajtogatni a rácsokat
ügyelve hogy a lyukak egymásba feküdjenek
úgy majd kevesebb helyen fér
legalább kivinni a házból
ideje lenne elindulni
valahonnan máshogyan
mint ahogy fordultak
eddig a kerekek
pontosabban megfigyelni a formákat
észrevenni a ritmust
elhalkulást, felgyorsulást
villanásokat egybegyűjteni
hosszú sorba
vigyázva halkan
levenni színeket.

Becsey Zsuzsa: cím nélkül

Ül a hideg padon
hajtókáját behúzza
eszébe jut az erdő
amikor a sötét éjszaka
földön kuporodva félt
hogy felfázik
nézi a levelet
a sorok mind rosszul feküdtek
a betűk
ereje sem volt
végigolvasni
fent hirdették a precizitást
hogy a kiszámíthatóság
egyenesen arányos az
őszinteséggel
s hogy a kölcsönös megbecsülés
vagy hogy a bölcsebbek szerint
de ekkor már elaludt.

Kontra Marika Szvita: Angyalok, angyalok, vigyázzatok!

Angyalok, angyalok, vigyázzatok,
Nem ragyognak már úgy a csillagok,
Ördögök járják a földet, eget,
Mérgeznek erdőt, folyót, szelet,
S egyre csak gyűlnek a fellegek.

Angyalok, angyalok, vigyázzatok,
Tartsátok tisztán a szárnyatok,
Őrizzétek az embereket,
Elkárhozhatnak nélkületek.
S egyre csak gyűlnek a fellegek.

Angyalok, angyalok, vigyázzatok,
Messzire szállnak a sóhajok,
Asszonyok szájában ima rebeg,
Kárpátok bércein sötét, hideg,
S egyre csak gyűlnek a fellegek.

Angyalok, angyalok, vigyázzatok,
Megzavarhatják az álmotok,
Egymásra néznek az emberek,
Harangok zúgnak a nép felett,
És kiszakadnak a fellegek!

Krasznay Piros: Csicskasors

Láttatok e csicskát,
ki tolja a talicskát,
ki hányja a trágyát,
s szolgálja gazdáját?

Bére csekély élelem,
s benne él a félelem,
ha nem teljesít eleget,
kaphat egy kis ütleget.

Kap még hébe hóba,
tablettás borocskát,
az állatok közt alszik,
s csípkedik poloskák.

Ha nyugdíja van,
azt elveszik tőle,
mit úgy is szeszre költene,
úgymond, "jót tesznek vele".

Szegény pára e létet,
sokszor maga választja,
mert az ital miatt,
szorulna támaszra.

E támaszt keresi,
a saját családjában,
de mivel nem találja,
jut ebek harmincadjára.

Van azonban, ki e létet
nem maga keresi,
csak egy eltartó
hiányozna neki.

Köt is egy szerződést,
és várva várja,
hogy a szerződő fél
a szavát állja.

Eltartás helyett,
kap egy kis ütleget,
rabszolgamunkát,
s egy fűtetlen szegletet.

Ha ilyet látsz,
ne csukd be a szemed!
Cinkos vagy te is
ha elfordítod fejed!

Egy ilyen eset
a közösség szégyene,
ha nem akad olyan
ki tegyen ellene!